A következő lépés egy rejtvény megfejtése volt:

„Utazz szívem legkedvesebb járművével a Nagy tavak legszebb tájához, miről már annyiszor szó esett és meglátod, mit szívem hagyott neked, emlékül rólam.”

E szavak csak úgy cikáztak, a már amúgy is zsúfolt fejemben.

- Szíve legkedvesebb járműve? – tettem fel magamnak a kérdést. Mindent számításba vettem, ami csak jöhetett. Aztán felvillant szemem előtt egy jármű. Egy jármű, mi tényleg a szívéhez nőtt, s miről annyit mesélt nekem. Egy Chevrolet IM PALA, még pedig gyönyörű matt feketében. Nem értettem, hogy mi köze, hogy mivel megyek, de mivel ez állt a lapon, szépen elballagtam a legközelebbi boltban és gyenge angoltudásommal kértem egy térképet.  Nem voltam valami tájékozott New Yorkban. Majd megkérdeztem, hogy hol találom a legközelebbi autó kölcsönzőt. Az eladó útba igazított, majd megköszöntem és elindultam, mert elvileg pár száz méter innen a következő. Miközben sétálgattam és szemem felderítette az utcák titkait eszembe jutott, hogy láttam valami kis mellékletet a rejtély alatt. Leültem a legközelebbi padra, majd megkerestem a táskámban a ronggyá gyűrt levelet. A mellékletben ez állt:

„A járműt egy barátomnál hagytam, aki a Franklin Street,370-en lakik. A kulcs nála van. Keresd fel!”

Szóval, akkor már meg is vette a kocsit? Csak azért, hogy nekem majd ne kelljen az egész vagyonomat oda adnom, azért, hogy bérelni tudjak egyet?  Ez kedves. Miközben ilyen és ehhez hasonló kérdések repülgette ide-oda a fejemben, a testem már tudta a következő lépést. Buszra szálltam és elutaztam a Franklin Street-re. Nézegettem a házszámokat, amikor szemem megakadt egyen. 370. Ez lesz az. Megnyomtam a csengőt, majd vártam a választ. Semmi. Se egy pisszenés, se semmi fajta visszajelzés. De mivel akaratos vagyok, megnyomtam még egyszer, de most kicsit erőteljesebben és hosszabb ideig, mint az előzőnél.

-Say!*–szólt bele egy férfi, akit valószínűleg most ébresztettem fel.

- Sorry to disturb, but I’m Edward's girlfriend and I came for the car, which he left here for me.*

- Jaj, Elizabeth. Te vagy az? Gyere fel, majd itt oda adom a kulcsokat és elmondok mindent, amit Edward rám hagyott. Majd az ajtó „brr” hangot adott ki, ami azt jelentette, hogy kinyithatom. Végül még a férfi annyit közölt velem, hogy a negyediken lakik, és nyitva lesz az ajtaja. Én a lift segítségével épségben felértem, és megpillantottam a bizonyos ajtót. Mivel a szüleim jó modorra tanítottak, illedelmesen bekopogtam, és pár perc múlva egy –szépen szólva- retkes férfi jelent meg az ajtóban. Bemutatkozott –Philip-, majd felkapott egy gatyát és levezetett a garázsához. A szavam is elakadt, amikor megpillantottam a gyönyörű autót. Philip a kezembe nyomta a kulcsot, és annyit kérdezett, hogy tudom-e hova kell mennem. Erre a kérdésre nem igazán tudtam válaszolni. A rejtély következő pár szava jutott eszembe:

„a Nagy tavak legszebb tájához, miről már annyiszor szó esett…” Természetesen azt azért tudtam, hogy hol vannak a nagytavak, de a „legszebb tája” nem akart beugrani. Kotorásztam az emlékeim között, mikor hirtelen eszembe jutott. Hát persze! A Niagara –vízesés. Megismerkedésünk kezdetén folyamatosan ez volt a téma. Annyiszor mesélte el a nagy álmát, hogy ki fog oda költözni, és ott fog megöregedni. Philipnek csak a gondolatvonulatom után tudtam válaszolni, ami természetesen igen volt. Megköszöntem mindent, majd bepakoltam a kocsiba és neki vágtam a hatalmas útnak. Edward volt olyan kedves, és még GPS-ezt is rakott a kocsiba. Tudta, hogy földrajzból mindig is gyenge voltam. Bepötyögtem az adatokat, majd indulhatott az utazás.