Csönd volt. A szobában is csak egy kis gyertya világított. Melankolikus zongorajáték hallatszódott a hangszórókból, egyfolytában. Mellette halk szipogás és nyöszörgés hallatszott. Testem elveszett a párnákkal kirakott hatalmas ágyon. Lábaimat egy takaró védte, kezemben pedig egy párnát szorongattam. Testtartásom görnyedt és rémisztő alakot vett fel. Arcom vérvörös volt és szemeim könnytől ázottak. Körülöttem és a földön ázott zsebkendő foszlányok ékeskedtek, de a látványt hol-hol feldobta egy-egy üres csokis papír. A kis gyertyaláng még mindig égett, és én csak figyeltem csöndbe. Milyen rég gyújtottam már meg és még mindig ég. Erős jellemre vall. Ezt persze rólam nem lehet elmondani. A lány, aki eddig mindig nevetett, és feledni tudta az „élet nagy gondjait” most megtört. Agyamban újra és újra lejátszódtak apró kis mondatai, amit a félév alatt elejtett nekem.

 

-I love you! – hangzott el,ohh vagy százszor. Mára értelmét vesztette. Mára értelmét vesztette az együtt töltött órák,azok a csodálatos percek, a nevetések, az összebújások,az idióta kérdések, a filmnézések és a rejtett csókok. Mára már csak pár szó maradt :

-Dear Elizabeth !

I’m sorry to say, but her husband died in a traffic accident on 8 May 2010. ¹

 

Az asztalon egy összetépett kis hivatalos lapon állt ez a pár sor,mi most ily’ módon ágynak döntött. Párizs hangja, a hegedűsök a közeli étteremből, mind rá emlékeztettek.Aztán hirtelen kis mosolyt csalt valami a számra.  Agyamban megjelentek az esküvőnk képei. A legboldogabb percek és a hatalmas lagzi utána.Gondolatvonulatom közben fel sem tűnt,hogy szememmel az utcát kémlelem,mitha még mindig várnám,hogy leszállva a buszról átsiessen az úttesten és becsöngessen azon a régi,ócska csengőn. Hátam mögül zajt hallottam. Lassan,mit sem érdekelve odafordultam. Egy női alakot láttam meg felém közeledni a félhomályban. Lehajtottam fejem, pontosan tudtam, hogy ki az, és hogy előtte nem mutatkozhatnék gyengének. A női alak leült mellém az ágyra, kicsit közelebb rángatott magához, majd egyik karjával átölelt, másik karjával pedig a zsebében turkált. Mozdulatai kisebbedtek, így tudtam megtalálta a keresett dolgot. Lassan felém nyújtotta, majd mikor elvettem, sejtelmesen a fülemhez hajolt és belesuttogta :

-Never forget him.He sent this for you.²

 Egy darab borítékot tartottam a kezemben, amire gyönyörű betűkkel volt felírva:

Elisabeth!

 

Felismertem, az ő írása volt az! Hevesen dobogó szívvel tártam fel, majd egy papírt véltem megtalálni benne. Remegő kezem rászorított a papírra – boldogságában -, hogy újra egy olyan tárgyat szoríthat, ami hozzá fűződik. Lassan, értelmezve olvastam a sorokat. A lap végére érve értetlenséget, mégis izgalmat és adrenalin löketet éreztem végig szaladni gyönge testemben. Tudtam el kell mennem Amerikába, és kideríteni a titkot, amit ezzel a levéllel rám bízott.