A napkorong nyugatra hajlik,
S fényével millió zöld fűszálat festeget.
Alkonyodik. S a novemberi csípős hideg
Szellemként járja át forrongó testemet.

Amott a távolban rozsdásodó sínjén
Halk vadsággal suhan el egy vonat,
S tetejére sűrű, fehér köd ereszkedik,
Mint milliónyi megőszült hajfonat,

Mi az égből hullik alá, mintha csak mind
Az ősöreg, vén hold egyik tincse lenne,
S a lenyugvó nap után lopódzna titokban
Egyetlen gyermeke, az este.

 

- Atillka Bartha