"Vajon a gyerekkori éned büszke lenne rád?"

 

Pár évvel ezelőtt, amikor még nem ez voltál, aki most, amikor még sehol sem voltál. Ki akartál lenni? Emlékszem milyen kedves voltál velem mindig. Megértettük egymást, sok dologban segítettél. Csodálatos embernek tartottalak minden hibáddal együtt. Nem tudom igazából mi történt azóta, csak azt tudom, hogy mennyire megváltozott minden. Te az embereknek élsz már. Nekik akarsz megfelelni. Én meg az maradtam, aki vissza akar kapni téged. A te teljes valódat, aki voltál valójában, amíg be nem szippantott ez a világ. 

 

Félek. Tudod nagyon is félek, hogy már végleg elvesztettelek és soha többé nem kaplak vissza. Én csak azt akarom, hogy majd egyszer visszagyere hozzám. Majd akkor, amikor felnőttél és megértél rá. Mit látsz most, ha magadba nézel? 

 

Csendben állok a mozgólépcsőn, várom, hogy felérjen, messze van még a teteje. Addig is csak nézlek hátulról. Hátulról ugyanaz az vagy mint ezelőtt. De amikor felérünk és szemben találom magam veled csak a szemeidbe kell néznem és már tudom. Olyanok mintha folyamatosan sírnál... A világ megrontott és amikor oda akarok menni, hogy letöröljem a könnyeidet te elindulsz a másik irányba. Átnézel rajtam. Tudtam, hogy már korábban eldobtál magadtól, de én naívan azt hittem van még remény. Utánad rohanok és megragadom a kezed.

- Állj meg! - mondom kicsit erőszakosan. Szembe fordulsz velem, de nem nézel a szemembe. 

- Mi az? Mi történt? - kérdezem és kicsit gyengébben szorítom  a kezed, közben próbálom elérni, hogy rám nézz.

-Semmi sem történt... - válaszolsz, de még mindig nem nekem.

- Kérlek nézz rám! - utasítalak, próbálok kedves lenni, de ebben a helyzetben nem megy. Néhány ember elmegy mellettünk és végig néznek rajtunk. 

- Muszáj ezt itt? - kérdezed halkan. Egy percig hezitálok, de tudom, hogy többet nem lesz erre lehetőségem. 

- Csak segíteni akarok neked - ellágyul a hangom. Közelebb akarok lépni, hogy megöleljelek, de te hátrébb lépsz. 

- Nem tudsz - mondod, én meg csak figyelem, ahogy lassan könnyek gyűlnek a szemedbe. Előbb fel kell ezt fognom, hogy meg tudjam érteni. 

- Tavaly még tudtam... - kicsúszik a számon. Nem akartam ezt mondani... Nem is válaszolsz rá, csak megtörlöd az arcod. Lassan elengedem a kezed és az alsó ajkamba harapok. Meg akarok fordulni és csak úgy ott hagyni téged, de tudom, hogy nem menne. Mielőtt elindulok még visszanézek rád, a megtört tekintetedet keresem és csak ennyit mondok:

- Vajon a gyerekkori éned büszke lenne rád?