A tengerparti lány
2014. 02. 24.
Bábics László
Az idő lassan múlik, közben a parton hullám törik.
A Nap egybeolvadt a tengerrel, találkoztam a végtelennel.
Egy palackot sodort a hullám, zöld gyomrában papír nevet rám.
Olvasom a papírt mit sodort az ár, "Nézd a lányt, ki ott mászik már."
Egy lányt látok a tengerparton, ott mászik a sziklafalon.
Fel a csúcsra kapaszkodik, onnan majd leugrik.
Fent áll a szikla tetején, vízcsepp gurul arany testén.
A szél a hajába fúrja ujjait, egy hajszálat sem görbít.
Lenéz az oromról, teste forr a napsugártól.
Elszámol háromig és ugrik, csukott szemmel a hullámok közé hullik.
Látom teste a felszínre ért, az ugrás mindenkit megmámorít.
De már mászik is vissza a csúcsra...estig még van egy óra.
Én csak nézem a partot, míg egy újabb üveget megpillantok.
Felveszem, talán még egy üzenet. De mást találok benne papír helyett.
Egy kis fa hajó bent az üvegben rekedt, kiszedném, de nem lehet.
Hát visszaadom a tengernek, hadd játsszon vele, míg merengek.
Visszanézek a sziklára, hátha láthatom még egy pillanatra.
A lány most is ott áll, az ugrásra készen áll.
Szeretnék felmenni hozzá, hogy vigyázhassak rá.
Nem akarom, hogy ugorjon, egyedül nem hagyom.
Kapaszkodom a sziklafalon, hogy ott lehessek én is az ormon.
Felértem hozzá a csúcsra, hajamba kapott a nyár fuvallata.
A lány rám nézett és mosolygott, kacagva hozzám lépett és kézen fogott.
Behunyt szemmel futottunk, és kézen fogva ugrottunk.
