Amikor végre utunkra eresztettek minket, hazamentem – buli helyett, ami tőlem hatalmas eredmény -, és az ágyon eldőlve vártam a sült galambot, ami valamiért nem akart intenzíven a karjaimba repülni. Hát, ez van.
 De mindig jót tett egy kis csendes pihenő, akkor is, ha szívesebben csajoztam volna. Csak most valahogy az erőnlétem nem engedte, tudniillik harmadnapos voltam. A stúdiós egy liter cseppfolyós méz és áfonya után még így rá két-három napra is úgy néztem ki, mint egy kínai. Összeszűkült szemek, és persze mindenki agyon sajnált, hogy milyen fáradt és leterhelt lehetek. Magamban nevetve tettem hozzá a kommentekhez, hogy „vagy nem”.
 Már várom, hogy vége legyen ennek az átalakító shownak, mert már igazán kezd nyűg lenni órákig ülni a sminkben, főleg egy olyan hiperaktív személyiségnek, amilyen én vagyok. Sokszor hisztizek, mint egy nő, és előszeretettel dobálom szét a szemceruzákat, és alapozós tégelyeket. Egyszerűen nem tudom kibírni, hogy rajtam dolgozzanak! Még, ha egy igazán finom kezű nőről is beszélünk.
 De azt hiszem, hatalmas türelem kell ahhoz, hogy valaki órákig tudjon ülni egy helyben, úgy, hogy közben a sminkese fél másodpercenként rászól, hogy „Luke, ne mozogj!”.
 Lassan a fülemhez emeltem a telefont, és a testvéremet tárcsáztam, aki még alig csengte végig az elsőt, felvette a telefont. Hűséges, segítőkész, imádom. El tudja viselni ezt a bolond fejemet, még akkor is, ha legszívesebben üvöltözne velem. A gondomat viseli, ápol, mint ez szerencsétlen kisgyereket, akinek a csíny a visszájára sült el.
 - Hello, Luke. – szólt bele a telefonba álmosan, mire ránéztem az órára, és hajnali három óra huszonkettőt mutatott – hoppá.
 - Szia, bébi. – mosolyogtam bele a telefonba – grimaszolva a fejfájástól, jó, hogy ezt nem látta. Mindig így szólítom, és ez nagyon úgy tűnhet külső szemmel, hogy a szerelmemmel beszélek, pedig nem. Egyáltalán. Nem vagyunk mi olyanok, hogy a pártján álljunk egy kis fincsi vérmérgezésnek, vagy egyéb kellemetlenségeknek.
 - Tudom, tudom már. – motyogta. – Kell a pót mami, hogy ápoljon. – mondta. – Figyelj, még adj két órát, és átmegyek. – ilyenkor mosolyogva engedtem még neki egy kis pihenési lehetőséget, mert tudtam, számíthatok rá. Testvér. Igazi, szerető testvér.