„Mintha élnél!”

Luke

 

 Ismét fáradtan mentem be a színházba, mindenem fájt, beteg is voltam, másnapos is. – nem tehettem róla, de kellett mindig valami, ami ébren tart. –

 Az igazgató is kezdett kiabálni, nem volt elég, hogy fájt a fejem, hogy vonszolni is alig tudtam magam egyik helyről a másikra, hát minek tetessem, hogy élek, ha nem is érzem, hogy élek? A fejem egyre jobban sajgott, de már valahogy nem tudott érdekelni.

 Azon voltam, hogy minél hamarabb túl legyek a dolgok nagy részén, és mehessek haza, ahol vár az ágy.

 Nem tudom, hogy mit gondolnak a főnökök, rendezők, amikor egy olyan személyt kergetnek a halálba – értsük képletesen -, aki már amúgy is fél lábbal ott van.

 - Mi van magával? – jött oda hozzám az igazgató próba-szünetben.

 - Hát, tudja, pont az. – vetettem oda, miközben a fejemet masszíroztam. Szűnni nem akart benne a fájdalom, gyógyszert meg nem láttam jónak beszedni. Minek is? Mindig megspórolják belőlük az alapanyagokat. Nem gyógyítani akarnak már itt, hanem gyilkolni.

 - Húzónév vagy, Luke. De nem engedheted meg velem szemben ezt a hangnemet. – parancsolt rám. Legszívesebben kiparodizáltam volna, de nem tehettem. Tényleg nem. Csak magamban gondoltam, mit mondanék.

 - Tudja, nekem tegnap három nagyzenekaros koncertem volt. Nem semmi, és még előtte kismillió próba és beéneklés. Nos, akkor maga szerint, mégis mi a bajom? – tettem fel neki a kérdést, mire ő bólintott, majd elkiabálta magát, hogy kezdhetjük. Ennyit a mi drága, megértő, apáskodó főnökünkről, aki szerint mi egy hatalmas család vagyunk, és mi a gyermekei, akiket úgy szeret, mintha tényleg a sajátjai volnánk.

 Néha azt hiszem, megérné neki, ha nem csak a saját feje után menne, hanem meghallgatná a mi, mondhatni a másik fél meséjét is. Ami talán nem is csak mese – mesébb az övé. A miénkben legalább van valós elem.

 De szeretjük ám persze és tiszteljük a mi direktor urunkat. Mert ő a fő, a tisztelendő atya, meg minden.

 Hát, csók a családnak.