Emlékszel még arra a bizonyos nyári napra? Amikor csak ültünk a gáton, a nap fénye égette a retinánkat, te pedig bátorítóan átöleltél és a fülembe súgtad: „Nyugi kislány, egyszer ez lesz az otthonod.”

 

Budapest. Valakinek csak egy turistákkal ellepett, buzgó város; valaki viszont meglátja benne, hogy mennyire fantasztikus, és utánozhatatlan. Magyarország fővárosa, amit sajnos gyakran kevernek a külföldiek Bukarest-el, amit mi magyarok igen rossz szemmel nézünk. A maga majdnem 2 milliós lakosságával igen is nagyvárosnak mondható. Boltokkal, mozikkal, szórakozó helyekkel megtömött város, ami valakinek csak kirakatot jelent, ahol mindent beszerezhet, amire szüksége van, valakinek viszont magát a jövőt jelenti.
 

Szabadszellemű lányként imádok utazni, úgyhogy nem kérdés, hogyha fel tudok szabadulni Pestre, akkor az nekem a megváltást jelenti. Már csak azért is, mert kisgyerekkorom óta szerelmes vagyok a városba. 4-5 éves korom óta szinte, amíg meg nem született az öcsém, minden nyáron feljártunk a Camponába és végig néztük a tropicariumot, ami egy kisgyereknek felbecsülhetetlen dolog. Évről évre mentünk, és soha nem untam meg. Ahogy nőttem úgy vált érdekesebbé, hisz egyre több dolgot értettem meg, és egy idő után már nem csak azt figyeltem, hogy „Hé’ ez mozog!”, hanem a tanulmányaimat is ki tudtam bővíteni az itt tanultakkal/látottakkal.  Nagyon sokszor volt, hogy elmentünk sétálni a városban vagy leültünk a Duna partjára és nézegettük, ahogy a hajók átszelik hatalmas folyót. De igazán talán nem is ekkor szerettem bele a városba, hanem azon a csodálatos nyári napon, amikor is egy kedves ismerősöm, aki pesti, körbe vezetett a város összes olyan részén, ahol érdemes szétnézni.
 

A nagybevásárló központok látogatása után, kivitt Pest egy olyan részére, ahol még életemben nem jártam. A Kopaszi-gátra. Körbe sétáltuk, majd eldöntöttük, hogy leülünk a partra és csodáljuk a tájat. Tettük ezt két óra hosszán át, miközben a vágyainkról és a terveinkről beszélgettünk. Nagyon megnyíltunk egymás előtt, pedig még alig ismertük egymást, mégis mind a ketten úgy éreztük, hogy ezzel a beszélgetéssel már közelebb fogunk kerülni egymáshoz. Így is lett. Elmeséltem neki, hogyha főiskolát kell választanom mindenképp figyelembe fogom venni,hogy nagyváros legyen, mint például Szeged vagy Budapest. Erre azonnal felcsillant a szeme és rögtön rávágta, hogy Budapestet kell választanom. Az indokot nem kérdeztem meg miért, mert tudtam…
 

Aztán csak ültünk egymás mellett és eltelt beletelt pár percbe, amíg újra megszólalt: „Nyugi kislány, egyszer ez lesz az otthonod.” Talán e mondat miatt szerettem is bele ennyire ebbe a városba. Végig pörgött az agyamon, hogy mennyire élvezném az ilyen sürgő-forgó életet, amire mindig vágytam. Egy panelházban, vagy akár majd a saját házamban, egyetemre járva, szétbulizott hétvégékkel, és rengeteg baráttal; köztük vele is.
 

E mondattól vezérelve fogadom meg minden egyes szilveszterkor, hogy következő évben olyan átlagot fogok elérni az iskolámban, hogy tudjam ez már oda vezető út fele.