19:56 Miután ott hagyott még két percig bámultam csendben hátulról az alakját.

 

19:58 Lassan elfordultam oldalra, hogy táskámba nyúljak a telefonom után.

 

19:59 Bepötyögtem a számát, de nem mertem megnyomni a hívó gombot. Féltem. Azért hagyott ott, mert hibát követtem el. Őszinte voltam.

 

20:00 Az alakja lassan eltűnt a gyenge esti fényben. Elindultam a másik irányba és letöröltem azt a néhány könnycseppet, ami a szemembe gyűlt az utolsó szavai után. Azt mondta „Boldog életet!”

 

20:02 A sarki kínai étterem mellett megyek el. Ott találkoztunk először. Véletlen futottunk össze. Egyikünk sem szereti a kínait.

 

20:05 Leültem egy padra a Szent István téren. Pihennem kell. Nem tudok tovább menni. A telefon ott van a kezemben, hogy bármelyik pillanatban fel tudjam hívni.

 

20:07 Még mindig nem hívtam. Azon gondolkozom, hol lehet? Merre mehetett? Mérges rám? Vagy haragszik? Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk? Csupa kérdés szalad ezerfelé a fejemben.

 

20:10 Egy szerelmes pár sétált el előttem. Nemrég még mi is itt sétáltunk. Ugyanígy, kézen fogva. Hiányzik a múlt.

 

20:12 Egy zsebkendőt vettem ki a táskámból, hogy letöröljem az újabb könnyeimet. Abba kéne hagynom a sírást és haza kéne mennem. De nem megy. Nem tudok.

 

20:13 Emlékszem, amikor négy hónappal ezelőtt, Valentin napkor megjelent az ajtóm előtt egy rózsaszín plüss macival és egy doboz bonbonnal. Épp rosszban voltunk. Így akart kiengesztelni.

 

20:15 Megpillantottam egy fekete hajú srácot a túl oldalon, fekete bőrdzsekiben. Hirtelen megdobbant a szívem. Azt hittem Ő az. De várjunk csak egy pillanatot. Nem is a fekete bőrdzsekije volt ma rajta…

 

20:17 Sokáig néztem azt a srácot. Azt akartam, hogy Ő legyen. El akartam hinni. Csak képzelődöm…

 

20:20 Felálltam a padról és egy szempillantásnyi gondolkodás után, elindultam vissza. Oda, ahol utoljára láttam. Talán ott van még. Ott kell lennie.

 

20:22 Az eső lassan cseperegni kezdett és összemosta a sminkem a könnyeimmel. Nem érdekelt, hogy nedves a hajam. Mellette akartam lenni. Félek nem értette meg, hogy mennyire szeretem. El kell mondanom neki. Újra és újra, ahányszor szükséges.

 

20:24 Megint a kínai étterem mellett mentem el. De már nem olyan volt, mint az előbb. A gyönyörű emlékeinket láttam benne. Azt akarom, hogy ez is csak egy emlék legyen, hogy két nap múlva, mikor felkelek mellette, boldogan gondoljak majd vissza erre az estére. Ez volt az az este, amikor végre megértette mennyire szeretem…

 

20:26 Megálltam pár méterre a helytől, ahol elváltunk. Nem láttam sehol. A szívem a torkomban dobogott, elkezdtem émelyegni. Nincs itt. Ennyire megbántottam.

 

20:28 Az utca üres volt. Már tisztára eláztatott az eső, de abban a pillanatban nem érdekelt az eső. Csak Rá tudtam gondolni. Tényleg ennyire nem érdeklem? Reményvesztetten álltam az utca közepén, arra várva, hogy megpillantsam valahol.

 

20:30 Nem hittem el először. De egyszerűen összetéveszthetetlen az alakja. Tudtam, hogy ő az. Azt hiszem, amikor meglátott, hogy ott állok az utca közepén bőrig ázva végre megértette.

 

20:31 Elindultunk egymás felé. Végig az arcát néztem. Alig fél óráig voltam tőle távol, de mégis eszméletlenül hiányzott. Mikor már egészen közel voltunk egymáshoz, felugrottam és a lábaimmal a derekára szorítottam, úgy csókolt meg. Mindketten csurom vizesek voltunk, az eső még mindig zuhogott. De még így is hallottam, amit szinte csak magának, de az én számba suttogott: - Szeretlek!